Döntéseim

Túl sokat álmodtam, így a céljaim, mindig kudarcba fulladtak, de aztán új utakat nyitott meg a rákövetkező  krízis. Gyorsan beláttam, hogy ezeknek köszönhettem a sikereket.

Szerencsétlen kamaszlányként előbb a balettintézet növendékeit irigyeltem, aztán zongoraiskolámban  művészi pályát képzeltem minden valóságos alap nélkül. A természetszeretet további  irreális célokat sugalmazott, legyek agronómus! Sajnos szüleim inkább mindenről lebeszéltek, így aztán fogalmam sem volt arról, hol a helyem, vagy  hol lesz. A tanári pályára sok kívülálló  buzdított, akik jót akartak nekem, végül egész természetes választásnak hatott. Mindenki azt hitte, így akartam mindig.

De az álmokat sosem felejtettem, azok bennem éltek, virultak tovább. Ha egészen más formában is jelentkeztek, mert a zongora helyére az éneklés jött a főiskola évei alatt. Csak úgy besétáltam az egyik legnevesebb kórus próbájára és 6 csodálatos évet töltöttem velük.

Válaszutak? Persze, első munkahelyem úgy választottam, hogy továbbra is sok vonatozással megmaradhassak a kórusban és járhassak külföldre, ami akkor még ritka esemény volt.

A szerelmek is úgy törtek rám, hogy lehetőleg elérhetetlenek legyenek, az elérhetőket észre sem vettem. Míg aztán jött a választás: elmegyek e idegenbe, vagy küzdök tovább, mint a búsképű lovag....

Mentem.

A próbatételek és döntések nem maradtak el ott sem. Kisebbik fiam kirázott a "kispolgári idill"-ből, mert privát iskoláját csak az én állásvállalásommal tudtuk fizetni: 1200 frankot (ezelőtt 30 éve!) havonta. Egy éjjelt nem aludtam, reggel jelentkeztem egy közeli üzemben hallókészülékek forrasztására....

Ez volt a kezdete pénzkereső "karrieremnek", a többi már ennél inkább megfelelt igényeimnek: jött a zeneiskola, a hitoktatás, aztán a végzettségemnek megfelelő gyógypedagógiai állás.

Döntések sora, ahol mindig csak egy utat láttam lehetségesnek, a többi szoba sem jöhetett.

Hű maradtam az "agronómus vágyam"-hoz is, de csak a saját kertemben.

Az első kis buta verstől a most leírt próbálkozáshoz válaszútjaimat leírni, szintén elég egyenes az út. Magas ideálok, szerény képességek, amikkel mostanra kibékültem.

Pályakezdésem Magyarországon

A Keleti pàlyaudvaron a fél hetes gyorson màr köszöntötték egymàst fejbiccenéssel a pendlizők a hideg dohànyszagú kocsiban. A fejemben kovàlyogtak a gondolatok, a gyerekekkel ma miképp tudok majd boldogulni, hisz mind egykorúak ugyan, de ahàny, annyiféle tanítàst igényel. A legjobb lenne, ha ezt a szakigazgatóval megbeszélném, okvetlen telefonàlok neki, vagy írok egy szép levelet. Hàny gyereknek tudna az intézetben helyet biztositani?

 Gondolataimbol az újsàgàrus màr jólismert kiàltàsa ràntott ki: „igy is ràz, úgy is ràz“, de aztàn újra becsuktam a szemem egy darabig. Tàskàmban néhàny könyv, pàr oldalt Tatabànyàig még àtolvasok,  készülök az elhalasztott àllamvizsgàra. Rossz lelkiismeretem emiatt nincs, hiszen Bàrczi, akiről évekkel később a főiskola nevét kapta, a lépcsőhàzban odajött hozzàm és halkan mondta: „én is ezt tettem volna“, màrmint àllamvizsga helyett Rómàba utazni a kórussal.

 Kiszàllàs Felsögallàn, a dombon fenn az iskola. 24 gyerekem vàr és egy buzgó tanfelügyelő. Ez hiànyzott csak.  De elmúlik ez a délelőtt zavartalanul, csak azutàn ront be az àltalànos iskola igazgatója: „holnap reggel az összes óravàzlatot kérem az iroasztalomra“ felkiàltàssal.

A sors csodàlatos véletlenjei miatt hazafelé épp a törvénykönyvet olvasom az àllamvizsga anyagàból, felderül az arcom és màr tudom, valaki nagyon dühös lesz.Pirossal alàhúzom a következö fontos mondatot: „A gyógypedagogus szakmai kérdésekben csakis a szakigazgatónak tartozik elszàmolàssal.“

Màsnap reggel könnyű szivvel teszem a könyvet az iróasztalàra vàzlatok helyett és vàrom a hatàst. Nem hiàba. Azon a héten egy szót nem szólt senkihez, idejét kitöltötte a bosszú gondolata. Baràtjàval a vàrosi tanàcsról  megbeszélték, hogy kapok egy iràsbeli megrovàst, hogy „elkülönítem a ràmbízott gyermekeket a többitől“. Valamit ki kellett talàlnia. 

A papír a fiókomba került és többé nem érdekelt, soha ki sem vettem.

Mi idegenek tartsunk össze

 

A címnek semmi köze a mai aktualitásokhoz, politikához és egyéb fennkölt jelszavakhoz, csak valamikori megdöbbenéseimet és egyik legjobb barátnőmet a kelet-svájci évekből szeretném feleleveníteni.
Trudinak hívták és vagy 35 évvel volt nálam idősebb. Ragyogó mosolyára emlékszem, csendes szavaira, őszinte szeretetére és egy vigasznak szánt megjegyzésére, mikor arról beszéltem neki, hogy idegen vagyok én itt. Azt válaszolta erre: "én is!" Gyermekkorát pár kilométerrel nyugatnak a Walensee melletti csöpp kis faluban töltötte, ahova elvittem őt látogatásra is.
Édesanyja szintén idegen volt, Graubünden kantonból került oda, vendéglőben volt felszolgáló.Alkoholbeteg volt, korán meghalt. Trudi férjhez ment egy szegény hegyi paraszthoz, hat gyermeke született.Mikor a hatodik megszületett, öngyilkos akart lenni, hogy inkább a halál, de ő még egy terhességet és szülést nem akar. Férje ezt csendben meghallgatta, és mivel szerette, nem közeledett hozzá többet.
A háborúban a férfiak mind aktív szolgálatba vonultak, az asszonyoknak kellett minden férfimunkát elvégezni, tehát az állatokat a nyári időszakra felhajtani a hegyi legelőre nyakában a legkisebb gyerekkel, a többit maga mellett hajtva,  buzdítva: "no gyertek már!"
Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy egy szomszédasszonyt megkérdeztem, jönne e velem a fürdőbe? Azt felelte, hogy ő ugyan nem, de van itt egy asszony, aki biztos örülne neki. Így ismertem meg Trudit, attól kezdve minden héten elvittem őt magammal Bad Ragazba, de ha látogatni akart, vagy bevásárolni, akkor is szólt, szívesen vittem őt mindenfelé, közben mesélt, mesélt. Néha megijedt és azt mondta: ezt a gyerekeimnek sem mondtam el soha, csak neked "Sorsett", (ez lett a nevemből..)
Ha nálam járt és a kertemben a forrásból táplálkozó kis pataknál álltunk, körülnézett és azt mondta:" ez maga a paradicsom! Soha ne menj innen sehova!"
Aztán egyre gyengébb lett, de még utolsó hónapjaiban is kötött nekem ruhaakasztóra tarka mintás bevonatot és írt minden ünnepre, boldogan fogadott, ha látogattam. Emlékeztünk a kemence melletti beszélgetésekre, a sok közös élményre.
97 évesen halt meg, aztán én is egyedül maradtam a "paradicsomban", a fényképek megmaradtak és egy mély érzésű barátnő mosolya, kedves szavai:"mi idegenek tartsunk össze!"

Az újságírás kezdetei

Platon 11 éves volt, mikor Agaton házában a híressé vált lakoma Szokratesz, Alkibiadesz és ellenlábasaik részvételével lezajlott, hogyan írhatott róla akkor szinte szószerinti beszámolót? Egyszerű a válasz, ha a fenti képet jól megnézzük:  Arisztodemos rögzítette laptopon....:)))

Platon maga számol be a történés menetéről amin Arisztodemos, mint írnok vett részt. Mennél híresebb személyiségek beszédeit rögzítették, annál több példányban készítettek másolatot. A szó szerinti leíráshoz nagy ügyesség, gyorsaság kellett, ezért nagyszerű megélhetést biztosított annak, aki erre alkalmas volt . Órák hosszat tartó beszélgetéseket tudtak követni tökéletesen. A hűségre törekedtek, közbe nem kérdezhettek és sokszor az elhangzottak értelmét nem is tudták követni, a mimikát és gesztusokat úgyszintén nem láthatták. Különös nehézséget jelentett az ironikus megjegyzések sora, amiben a jónok valódi mesterek voltak. Nem volt az írnokoknak idejük azon töprengeni, mit mondtak gúnyosan, mit nem, meghagyták olvasóik ítéletének, ez volt a szellem fűszere  a görögök nagy élvezetére.

Ahol Platon személyesen nem lehetett jelen, ott megszerezte a beszédek leírásait. Az elhangzottakat először a viasszal bevont szövetlapokra karcolták, majd egy megfelelő kemény alapra, aztán lett  a rövidített szöveg tintával papíruszra átírva. Végül annyi másolatot készítettek, ahányra igény volt, vagy ahányat a kiadó megrendelt. Az olvasónak nagy örömére szolgált az irónia, a megvetés, a gonosz ábrázolása. Ettől lett fűszeres, izgalmas, ami mosolygásra késztette őket, vagy megrázta,  esetleg felforralta a vérüket, hisz semmit nem szépítettek, tudatosan visszaadták humorral, gúnnyal teli gondolataikat. Pontosan úgy akarták olvasni, ahogy volt, bevezetés, magyarázat nélkül. Csak a saját ítéletükben bíztak.

A középkor trubadúrjai talán szépen énekeltek, de a hírek nem hiszem, hogy az athéni tisztasággal rendelkeztek volna, a jelenkor tudósításairól meg inkább nem írok egy szót sem.

Szürke napokon gondolatban...

Tanulni a múltból

Ma éjjel arra ébredtem, hogy szép kerek mondatokat látok keringeni az ágyam körül. Hát ti honnan jöttetek? Nem mondták meg, de egymás kezét megfogva táncolni kezdtek és mintha szemük sarkából engem figyeltek volna. Megfogsz minket, vagy hagysz tovább repülni, tetszünk e neked annyira, hogy nem felejtesz el reggelig?

Most majd kiderül.

Talán két éve volt. Legnehezebb feladatom volt a közeledő házeladás és költözés előtt a könyveket csoportosítani, melyik hova kerül a változások után. A legjobban azokért fájt a szívem, melyek a "Brockenhaus"-ba kerültek, ők ugyan senkitől nem vettek át könyvet, de tőlem igen, ebből látszik, nem akármit vittem oda, sok értékes, szép darab került a polcaikra. Közben elkezdtem búcsúlátogatásaimat is. Egyik barátnőmnél hasonló kirámolás folyt, egy nagyszerű Kulturmagazin, MUSEION 2000 kb.30 példánya az ajtó mellett. Kérdezi, odaadhatja e nekem? Ránéztem Alkibiadesz csodaszép márványarcára a címlapon és kényszer alatt azt feleltem: igen. Otthon szépen csomóba kötöttem, és cipelhettem a két költözés nehéz napjaiban ezeket is, hogy magamról mit gondoltam, az nyilvánvaló. Szép hazámban más gondok miatt ezek meghúzódtak egy kommód alsó polcán a múlt hét közepéig, amikor megoldottam a zsineget és először is alaposan megnéztem a témákat.

Zűrös időkben kerültem a gimibe, az szinte a véletlen műve volt, hogy reálba osztottak be, mivel a latinos osztályok már telítettek voltak, a beiratkozásnál inkább  barátságosan megbeszéltük, hogy elfogadjuk e a "maradékot", ahol a humán tárgyak elég szűkös helyet kaptak. Sajnos a hiányt sokkal később vagy sosem tudtam pótolni. Ez egy kis magyarázat arra, hogy a görög kultúra isteneit, irodalmát és műalkotásait nagy vágyakozással, de mindig messziről csodáltam.

Mint az Ezeregy éjszaka meséjében a hős, kiszabadítottam a szellemet a palackból, vagyis kibogoztam a zsinórt a kulturális  lapok körül és hiába mondta az óriás, hogy szolgálatomra áll, attól féltem eltapos, mint egy férget, aki eddig nem volt képes kiengedni őt rabságából.

Hirtelen összekapcsolódtak a régmúlt görög eseményei a ma aktuálisakkal. Platon leírása híres lett a  Kr. előtt 416-os  híres vendégség alkalmából tartott beszédekről. Az utolsót Alkibiadesz  Szokratesz dicsőségére mondta.

Alkibiadesz apja  korán meghalt és dór eredetű volt, édesanyja viszont jón, Athen legelőkelőbb családjából, nevelőapja  Periklesz.

A jón és dór háborúkban Alkibiadesz nélkül már hamarabb került volna sor a spártai kegyetlen hatalom átvételre, őt orvul meggyilkolták, Szokratesz megitta a mérget, miután előtte rágalmakkal elhalmozták, és a dórok elfoglalták a hatalmi pozíciókat Athenben.

Miért mindig a brutális, a vad erőszak, ami győz a humánus fölött?

A nők helyzetéről a régi görögöknél általános megállapítás, hogy jelentéktelen volt. Ez így nem igaz, mert nagy különbség volt ebben a kérdésben is a dórok és jónok között. Az erkölcsök romlásával, a művészeti, tudományos és filozófiai hanyatlással együtt lett a győztes hatalomban a nők kiszolgáltatottsága, lesüllyedése azzá, amit ma erről állítanak.

Most ennyit a rám zúdult anyagból, vissza már nem zárhatom a palackba a nagy szellemet, de nem is akarom, szeretnék elbeszélgetni vele, arról, hogy mit tart a mai helyzetről, a demokrácia , a nők emberszámba vételéről, a múló birodalmakról...

Egy biztos, megszerettem ezt a gyönyörű és okos Alkibiadeszt, egyszer jó lenne meglátogatni csodálatos márványszobrát, vajon hol találom?

Tavasz Vízkereszt napján

Az ezüstfenyő alól a kertről senki sem mondhatná, hogy ez egy január elején készült felvétel. A füvet mintha frissen nyírták volna, a napsütés hív a szabadba. 

A macsek legnagyobb boldogsága, ha együtt járhatjuk a kertet. A fáskamra és környéke kedvenc helye, ide a szomszéd tyúkjai is járnak kapirgálni, aztán ha sürgős, a tojást is gyorsan elintézik.

 A szomorúfűz friss ágai fényesen ragyognak a napsütésben, mintha holnap már hajtani szeretnének.

A som rügyei februárban képesek kinyílni, de januárban még sosem láttam ilyen hatalmasnak őket.

 A vén diófára hálás pillantást vetettem, minden sebével, száraz ágával együtt képes volt az elmúlt évben is rekord termésre.

 Ígéretes a levendulabokor, erős és formás lett, a betakarítás jót tett neki, lassan ismerjük egymást.

 Minden ragyogás ellenére a tüzelőről nem szabad megfeledkezni, még lesz hóesés, csak idő kérdése, mikor.