2011. augusztus 25., csütörtök

Búcsú apámtól

Szombaton egy dunai hajón búcsúzok apámtól. Hamvait egy  vízben feloldódó urnában adják vissza a természetnek, melynek része vagyunk. Virágaink kísérik, velük az emlékek.



Egy hosszú  út végén búcsút kell vennünk családunk legidősebbjétől, hogy aztán élete tanulságaiból a fiatalabbaknak átadhassuk a stafétabotot az élet örök törvényeit követve.
Talán 60 évvel ezelőtt nem gondoltunk  a szép nyári vakáción a leányfalusi Duna parton a hajókat figyelve, hogy utolsó együttlétünket a búcsúzást egyszer a szép folyó hullámain éljük át. Kevesen lehetünk itt, hisz egyre ritkultak a sorok,  nehezen tudnám még  azokat is felsorolni, akik 9 éve anyuka búcsúztatására eljöhettek.
 Hálás szívvel megköszönünk most minden szép pillanatot, egyben elfogadva azokat a nehéz időket, melyeket át kellett élni és megváltoztatni nem tudunk.  
Ezerszer csalódott ember volt apánk, aki mégis hűséges volt és talpon maradt,  hosszú életét, mint saját diadalát élte meg.
  Az igazságtalanságok feletti keserűsége abból fakadt, hogy becsületességével, igazmondásával, szorgalmával nem vitte sokra, mint ahogy sokan mások sem, akik kortársai voltak. .
A családra nagy szüksége volt, hogy az övéitől megkapja a teljes megértést és támogatást.
Szigorú nevelést kapott, emlegette is, hogy a metodista alapok számára életreszólóan hatottak. Ha az egyházzal kapcsolata, ahogy az évek múltak egyre lazult, míg teljesen meg nem szűnt,  addig az erkölcs  értelmét, amit gyerekként megtanult tisztelni, hosszú életében mindig nagyra tartotta.
Magányos volt, erre két sorsdöntő okot látok: skarlátból visszamaradt fülgyulladását csak radikális műtéttel tudták megszüntetni gyermekkorában. Így aztán a hallása korlátozott volt egy életen át. Ehhez hasonló sorsát meghatározó volt, hogy az első világháború után Szerbiában  magyar nyelvű iskolázása nem volt lehetséges és csak a  német, majd  szerb nyelvű oktatás után kezdődhetett, amikor a család Bácskából Budapestre költözött, s mivel a szegénységben élő család ötödik gyermekeként támogatást nem kaphatott,  gimnazistából műszerész inas lett.
Házassága a második világháború idején történt, minden okos megfontolás ellenére, apja intelmeivel nem törődve. Milyen szépek  és milyen fiatalok voltak, tele bizalommal, hogy nekik mindennek ellenére sikerülni fog.
 A csodával határos módon túléltünk mindent.
Valami új kezdődött, ahogy a családi fészek lassan kiürült, nyugalmasabb évek következtek. Életüket kitöltötte az a nagyon szép érzés,  amit az unokák érkezése és növekedése jelentett nekik. A szép évszakokat Érden és Svájcban töltötték, ahol olyan élményekre tehettek szert, mint addig soha. Minden családi ünnepet szigorúan megtartottak, ezekre szeretettel készülődtek.  
Anyuka egészsége 80.-ik életéve után  megromlott, apuka meg példásan gondoskodott róla, körülvette őt az utolsó 2 évében.  Azután az ő legnehezebb időszaka következett be: egyedüllét és a harc az öregség kegyetlen  leépülésével szemben. Ezt  csak lassítani lehet, hisz végül vesztesek vagyunk mindannyian, amit nagyon keserves tudomásul venni annak, aki a segítség elfogadását nem tanulta meg.  Nem ismerek senkit, aki ilyen kevés erőből az utolsó pillanatig mert mindig újra felállni, fájdalmakat eltűrni és tiltakozni akaratával szembenálló erőkkel szemben. Meghajtom fejem ekkora lelki erő előtt és köszönöm a példát, amit adott.