2013. november 7., csütörtök

Khalil Gibran és az unokáim képe

Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.
Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.
Általatok érkeznek, de nem belőletek.
És bár véletek vannak, nem birtokaitok.
Adhattok nekik szeretetet,… de gondolataitokat nem adhatjátok.
Mert nekik saját gondolataik vannak.
Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.
Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.
Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.
Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.
Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.
Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.
Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;
Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan.


Tavasszal láttam őket utoljára, ezt a képet a menyem nyaralásuk idején  valahol Franciaországban vette fel nagy örömömre. Azóta minden nap látom, mert a hűtőre mágnesgombokkal rögzítettem. 


 Egy hét és indulok az őszi körutamra, előbb délnyugatra hozzájuk, aztán keletre, ahol a legtovább éltem, ahol a baráti körömtől pontosan 5 éve búcsút vettem, hogy hazatérjek. Még ma is szeretettel várnak vissza és milyen öröm együtt beszélgetni a kis és nagy dolgokról, múltról, jelenről, kicsit óvatosabban a jövőről is.