2016. december 30., péntek

Ébredések

Nincs lenyűgözőbb, mint tanúja lenni az ébredésnek, legyen ez egy virág, egy macska vagy egy kisgyermek. Az a pillanat, amikor az egyik világ hirtelen eltűnik, belépünk a másikba, amit vagy boldogan üdvözlünk, egy mosollyal veszünk tudomásul, vagy újra erőt vesz rajtunk a kétségbeesés, hogy minden folytatódik, amitől félünk, kétségbeesünk, mert megoldatlan, talán végzetesen.
A reggeleket szerető emberek mások, mint az éjjeli baglyok, elgondolkoztató, hogy miért.
Szeretem a felkelő napot köszönteni, ahogy azt Szent Ferenc tette a Naphimnuszban :

Dicsérjen s áldjon, én Uram, 
kezednek minden alkotása, 
különösen bátyánk-urunk a Nap, 
ki nappalt ád, világít és minket megvidámít. 
Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása 
felséges arcod képemása. 


Visszaemlékeztem, hogy gyermek és ifjúkorom lakhelyén a "Felső"-ben a hatalmas jegenyefa mellett kelt fel a nap nyáron, télen pedig ettől jobbra az evangélikus templomtoronynál. Észak keletre voltak a nagyszobák, az udvarra a konyha és kis szoba.
Aztán Zürichben ébredtem, az első évet az Óvárosban nem számítva, az ablakokból a csodálatos alpesi láncot csodálhattuk délnyugati irányban.


Kelet Svájcba költözés után a legszebb a csillagos égre nyíló padlásszoba ablak volt, ahol a Göncöl szekér éppen elfért  az ablakkeretbe. 

Aztán a Dunántúl közepén találtam magam, ahol a lenyugvó nap sugarai mutatják, merre fogok megpihenni éjjel és a reggelihez a felkelő nap ad jó kedvet.

Ahogy hosszabbodnak a napok úgy nő várakozásom a természet ébredésére, mikor a som rügyei a sárga virágokat ígérik.