Végre kisütött a nap

Utazás Balatonfelvidéken

Emlékezve egy régi szép utamra......

 A Balaton északi partja felé, majd tovább a Káli medencébe  robogott öreg autóm a ragyogó napsütésben.  Salföldről csak annyit tudtam, hogy ott olyan szép régi házakat láthatok majd, mint máshol legfeljebb a skanzenekben, a különbség az, hogy ez nem múzeum, hanem valódi falu. A falu határában egy impozáns látvány fogadott:



Az út másik oldalán egy egész gulyát számolhattam volna össze. A mintagazdasághoz lovak, mangalicák és juhok is tartoznak, de a falu felfedezésére kellett az idő...Egyik ámulatból a másikba estem. Élet  van a régi, de nemrég renovált falak között. A kis kultúrházban mozit fedeztem fel, igényes műsorral!!!

 



Magas, terméskő kerítések, kutyák, vendéglátó házak, művészi izlésű munkák vívták ki elismerésemet, jókedvemet. Tudom, hatalmas anyagi befektetés is rejlik egy falu feltámasztásában, de hány helyen láttam sok pénzből épített szörnyűségeket! A tisztaság és rend itt valóság, még ott is, ahol az anyag gyüjtés, rakodás állapotában vannak.
Megérte az utazást, egy élhető, gyönyörű világ alakult ki Balatonfelvidéken.

Séta

Két régebbi képem, amit még magyarországi sétáim egyikén készítettem.

Ebben a vándorlásra készített cipőben remélem nem fogok elesni, ad egy biztos támaszt a gyenge izületeknek. Legalábbis addig, míg ebben is sikerül az esés. Ha megúszom majd azt is törés nélkül, akkor semmi baj.

Ma is elmentem a Giessen tóhoz, ahol a jégtől mentes vizen a kacsák szép számban úsztak.

A tükröződés ma is téma lett, válaszként a régebbi felvételre, ami szintén ilyen borús időben született. A hóvirágokat egy kertben fedeztem fel, a tavasz már nincs messze.

A múlt szimbólumai közül kiragadva

Hosszú heteken át a szimbólumok világába igyekeztem tanulóimat bevezetni. Mindenkinek saját rendszere van, hisz az élményanyagunk annyira különböző, de sok közös érzés teszi ezt a világot otthonossá.

Talán a hagyományokkal kezdeném.
 Kenyeret, sót átadni a vendégnek a küszöbön az egyik legkedvesebb nekem. Eszembe juttatja, hogy Stockholmban milyen fantasztikus élmény volt, mikor barátaimnál az ajtó kinyílt és frissen sütött kenyér illata csapta meg orromat. Ennél szebben még senki sem fogadott!!!

A küszöbön a vőlegény a karjában viszi át a menyasszonyt az otthonukba, ez a hagyomány szép és ismert, de nincs személyes élményem hozzá:), tehát  csak említem.

A küszöbön egy pezsgős üveget széttörni nem is nagyon ismert , nem is túl követésre méltó, de olvastam róla, valahol szokás lehetett.

A múlt és a jelen az ajtók, kapuk tükrében elsőként egy pinceajtót juttat eszembe a háború évéből, pontosan 1944 karácsony este:
 kinn katonák, benn a rettegő család, egy nagybácsi madzaggal húzza a pinceajtót, amin zár nincs és mondja: "megeszem a kalapomat, ha ezek nem az oroszok..."

A következő kép a budapesti bérház, aminek nappal nyitott kapuján az jött be, aki akart.
 Volt  az 50-es években egy "miatyánkos koldus", aki elénekelte a maga komponálásában: "egy kezem van, nem tudok dolgozni", az asszonyok meg újságpapírba csomagolva ledobták filléreiket, hogy szegénynek azért ne kelljen éheznie...
A kaput 10-kor éjjel zárta be a mindig morcos házfelügyelőnő. Manapság kódok nélkül minden kapu zárva marad, barátságtalan világ, tele bizalmatlansággal. Házon belül is rácsok, mint egy börtönben és további biztonsági zárak mindenütt. 

Aztán az óvoda bejárati ajtója, ami olyan nagy volt, hogy a kilincse elérhetetlennel látszott. Még ma is arról a hatalmas ajtóról álmodok, félelmetes zöld szörnyeteg volt.

Két kapuja volt a giminek, a hátsó bejárat a Hunyadi térről, az csak 3/4 8 -ig volt nyitva (persze lehet, hogy 8:50 volt), akkor bezárták és csak az Andrássy útról engedték be a későnjövőket, az ellenőrző leadása után... Mindig hárman futottunk a macskaköves utakon, mert barátnőmre várni kellett az indulásnál, de sosem hagytuk őt magára, pedig tudtuk, ennek rohanás lesz a vége. Aztán lekaptuk az egyensapkát és integettünk, kiabáltunk, hogy már jövünk, várjanak kicsit! Nagy szívdobogással, így tartottuk az erőnlétet, mikor erre még nem is lett volna szükség:)

Voltak nagyon veszélyes ajtók is. Egy évben csak úgy csapkodtam az ilyeneket a körmömre, előbb egy autó ajtaját, aztán a vonatban maradt az ujjam ott, ahol  nem lett volna szabad. Akkor már Tatabányára jártam minden nap, a Keletiből egyenest a Rottenbiller utcába mentem fájós ujjammal a kóruspróbára...

Egy automatikusan nyíló és záródó üvegajtóra emlékszem még, ahol hálás lehet, aki tudja, csak látogató vagyok itt, de az aggodalom ettől nem enyhül azokért, akik kénytelenek idegenek közt, kiszolgáltatva, napokat, éjjeleket ott tölteni: a kórházban. Kegyetlenül belém vésődött annak a kapunak a képe, amelyik ugyan üvegből készült és halkan működött, mégis mint vízválasztó hegység a folyókat, meghatározta életem irányát, mikor megtudtam, már többet nem látogathatok.

Befejezésül annak az otthonnak a bejárata, ahol 10 évig boldogan éltem.

Marlis látogatása

Eddig a piszkozatokban volt félretéve ez a bejegyzés, de utánakérdezett a barátnőm és észrevettem. Akkor is, ha pár év azóta eltelt, a képek most is szépen felidézik egy svájci barátnő látogatását Magyarországon.

Vasárnap újra fogadhatom a főváros repterén barátnőmet, aki már két éve is megtisztelt látogatásával. Most egy körutazást terveztem. Már hétfőn indulunk délnek, idejében szeretnék megérkezni Pécsre, remélem a dzsipieszem nem hagy cserben és elkalauzol a már ismert szálláshely parkolójába, amit mindig sok próbálkozással tudtam eddig elérni.
Kedden a 27km-re fekvő Drávaszabolcs felé indulunk, ahol egy motoros hajócskával reméljük a természet eddig rejtett szépségeit felfedezni. Onnan elképzelhető akár Harkány, akár Mohács, ha a hajókázás időt engedne....de estére újra Pécs, ahol kipihenjük a mozgalmas napot. 
Szerdán  Baján átszeljük a Dunát, irány Szeged, ami  a legkedvesebb városaim egyike. A Tiszához már csak az összehasonlítás miatt is elmegyünk, hol a legjobb a halászlé?
Csütörtök délelött utolsó állomásként Kecskemétre megyünk, ahol különösen hálás szívvel gondolok Kodályra, aki az ország kultúrális felemelkedéséért többet tett, mint bárki más (és tett volna többet is, ha hagyják).
A hazatérés Dunafőldvárnál valószínű Rétimajor érintésével (a legfinomabb harcsát ott ettem eddig!) már ismert utakon lesz, kikapcsolhatom a fecsegő nagyokos dzsipieszem is.

A pécsi bazilika kincstárában ez a dombormű  most a kedvencem. Egy németalföldi családnak készült, de a család kihalt, mielőtt elkészült. Nem csoda, hisz 22 évig csiszolták a követ, mire ilyen gyönyörű lett. Aztán ajándékként került Pécsre, ahol csak külön érdeklődésemre tudtam meg róla ezt a pár adatot, holott vagy egy prospektusban, vagy mellette lehetne erről valamit említeni...

Mit sem tudtunk a közeledő nagy viharról, bár a sötét felhők már jelezték, valami lesz. Nem borult a cirkusz sátra a fejünkre és a vízlevezető csatornát is eltávolította a tűzoltóság, mielőtt emberekben kárt tehetett volna. Pécs derűs időben és felhőkkel borítva is gyönyörű!

Nem hagyhattam ki a fantasztikus mozaik kép fotózását, bár szinte csak a réseken át tudtam bekukucskálni és magammal hozni. Olyan "csakazértis" kép ez...

A színház előtti téren két szobor és a víz sugarai teszik élettelivé a helyet, ahol jó elidőzni. Öntudatos, mélabús figura ez, tetszik.

Ugyanaz még egyszer kicsit távolabbról.

Szívesen viszem vendégeimet az ókeresztény sírkamrák immár világhírű világába. Sikerült itt  modern eszközökkel a régit úgy bemutatni, hogy elfelejtjük az idő múlását.

A kövek itt mesélni tudnak, képekkel és anélkül is.Hétfőn és szombaton nem szabadna semmit tervezni, mert a múzeumok zárva vannak, vagy a templomokban szünet nélkül esküdöznek...így aztán kedden délelőtt (méghozzá 10 óra kezdéssel!) tudtam elvinni barátnőmet, előbb a Vasarely múzeumba, majd az Ókeresztény sírkamrákhoz. Mindkettő egyedülálló élmény a maga módján. Aki a Vasarely múzeumot régebben, vagyis a felújítás elött látta, annak okvetlen el kell mennie újra. A megvilágítással élet költözött a zseniális művekbe, a lámpák elé lencséket helyeztek és a hatás megdöbbentő: mintha hátulról kapnák a világítást, a három dimenziós érzéki csalódás tökéletessé válik. Nekem Vasarelly késői munkái a kedvenceim, mert azokban mintha a földi határokat hagyná el a művész, a végtelenbe nyitva kaput.
Az utazás Harkányba rövid és fájdalommentes volt, amit a GPS-nek is köszönhetek, de jó utakon az útjelzések is kitűnőek...
Az időjárás nem engedte meg  Dráva hajózási elképzelésemet, tehát beértük a fürdéssel Harkányban. Máig sem tudom eldönteni, hogy melyik érzés erősebb, a tökéletesen kiépített fürdőhely felett érzett örömöm, vagy az a félelmem, amit bennem a "túl sok az ember" jelenség kivált, ahonnan  csak menekülni tudok. Elvesztem az amúgy is fogyatékos tájékozódási képességemet és elveszettnek érzem magam ilyenkor, de legyen ez csak az én bajom. Harkány remekül bevetette magát a fürdőhelyek versenyébe és a sikert a sok vendég igazolja.
Reggel már 8-kor indulásra készen programoztam a GPS-t: irány a napfény városa Szeged! Még Baját sem értük el, megszólalt a telefon és örömmel jelenthettem barátnőmnek, hogy szegedi látogatásunk sikerében teljesen biztos vagyok: a város legeslegjobb ismerője jelentkezett, vár minket!

Bármennyire is töröm megfázástól megviselt koponyámat, semmi okos nem, jut eszembe a Szegeden töltött látogatás méltó leírására. Tehát először is a dokumentum. Az 56-os emlékmű aljába leültünk barátnőmmel, miután meghallgattuk a részletes és a legmagasabb igényeket is túlszárnyaló magyarázatot a szoborcsoport szimbólumait, szereplőit illetően.
Előzőleg már a döbbenetes, első világháborút idéző, boltívekbe festett szenvedést közelítettük meg hasonló megilletődöttséggel.
Nagyon érdekes volt a Fogadalmi templom története is, igazi szegedi történet! Szót tartani nagy összefogással, öntudattal!

 

A háttérben renoválási munkák, de a Szent György szobrot mindenképpen meg kellett örökíteni:)

 

Kossuth szavait is elhoztam magammal, másutt ő lelkesített, Szegeden ő kapott lelket, aminél nagyobb dicséretett a város nem kaphatott volna.

A szegedi zsinagóga látogatása a legnagyobb élmények közé tartozik. A szeretetre való felszólítás a magasban, a szimbólumok tökéletes összhangja, az ünnepek és törvények ablakai, a kupola lélegzet elállító szépsége és igazsága, nem tudok választani csak csodálni!

Csütörtökön fél 9-kor indultunk Szegedről, nagy várakozással és örömmel, hisz Ópusztaszerre nem mentünk egyedül, a legjobb útikalauz messze földről velünk jött!
Soha nem jártam erre eddig, kíváncsian vártam, mit láthatunk mindabból, amit a honlapon láttam, és hogyan fog hatni ránk .

A hatalmas parkban  Anonymust fedezhettük fel az őt megillető ívek alatt, a Tisza holt ágából lett tó mellett.

A renovált kiállítási épület, ahol a körkép mellett a számomra még sokkal érdekesebb kiállításokat láthattuk. Hiszen  nagyapám ifjúkorát idéző városi élet valóban annyira hiteles és annyira aprólékosan bemutatott figurái mintha abba az "aranykor"ba vittek volna vissza, amiről valami képem eddig is volt.

Szívesen fotóztam volna a szobrokat közelebbről...de majd máskor..

Megdöbbentően érdekes emberpár ábrázolása aratás közben

Próbálkozás megértetni valamit a gazdag anyagból

Aztán Kecskemét, ahol nem maradtunk sokáig. Egyrészt a szép téren épp valami kerékpáros megmozdulás volt és a sok bódé, amik engem menekülésre késztetnek inkább, semmint tartózkodásra. De valahogy úgy éreztem magam, mint egy csodaszép hangverseny szünetében, mikor jobb már hazamenni, mert nem maradt már hely további élményeknek.

Három nap után

Ma elhatároztam, hogy az elmaradt képekért elmegyek a helyszínre, ahol olyan érthetetlenül eldőltem, mint a sétány fái a szélviharban.
Erre a kis sétára vándorcipőt húztam és óvatsan kerülgettem a befagyott részeket. A hideget elfogadtam, tudva, nem tart sokáig.

Alig érezhetően sántítottam a bal fájós lábamra, nagyon élveztem a friss levegőt.

Íme a szép rendbe felrakott fatörzsek. Nem hevertek sokáig az utakon, elvégre egy ismert kúra hely nem engedheti meg magának a hanyagságot.

Visszatekintés a megtett útra, a siker örömével.

Az évente megtartott szabadtéri szoborkiállítás tanuja ez a pucér hölgy, aki hogy meg ne fázzon, pirosra lett festve. Vagy a jeges széltől lett ilyen színű?

Vasárnap délután hívott a Rajnapart

Hívott a Rajna és hagyta, hogy csodáljam. 

A Tamina patak melletti sétány mindkét oldalon kedvelt vasárnap délutáni levegőzésre

De ez lett az utolsó fotóm, mert a szélviharban földrezuhant fák látványa annyira megrázott, hogy követtem példájukat és egy pillanat alatt elterültem én is a földön.
Miután megállapítottam, hogy igen ügyesen estem, felálltam és egy aggódó idős házaspárnak elmondtam, semmi baj, nem kell segítség.
Nagyon megköszöntem az együttérzést, figyelmüket.
A sétát lassan, óvatosan lépegetve fejeztem be, tapaszokkal ápolgatva a még érzékeny részeket.

Ha valaki megkérdezné

hogy vagy, akkor természetesen erre csak egy válasz van:
köszönöm jól.
Minden más választól irtóznak az udvariasan kérdezők.
Engem meg minden hazugság elkeserít vagy felháborít.
Magamra nézve is igaz, tehát kikerülöm vagy finoman megmondom, ha kényszer alatt hazugságot várnak el tőlem.
Most viszont én kérdeztem, magamnak végképp nem hazudhatok ez alapvető törvény.
Ennyi bevezető után a válaszom: köszönöm, jól.
 A korral járó veszteségeket igyekszem kiegyenlíteni a korral járó előnyökkel.
Egyre fontosabbak a részletek, a gondos tervezés, a lényeges és lényegtelen megkülönböztetése.
Ha a nap végén úgy érzem, hogy minden kudarcnak érzett esemény ellenére sikeres voltam, akkor örömmel megyek aludni.
Megfordítani, ami negatív élmény jön és egy kicsit fejlődni közben, ez hatalmasan segít megtartani az önbizalmat, amit a fiatalságot imádó modern társadalmunk úton útfélen megtépáz.
Jól vagyok hazug illúziók, hamis elvárások nélkül.
Ismerem magam, tudom hol vannak a határaim, de ezen belül szigorúan vigyázok arra, hogy mindent megtegyek azért, hogy az élet bennem és körülöttem szép legyen ma is.

Ezt a képet 5 napja az unoka ünnepségén készítették rólam, ez a csendes mosoly, amit szeretnék megtartani az utolsó életszakaszban és továbbadni mindenkinek, akivel jó találkozni.