2017. június 1., csütörtök

Hét évvel később

Most utánagondolásra van szükségem, hét éve leírt soraimat veszem elő, hogy tudjam miben változtam, miben maradtam hasonló önmagamhoz.
Reggel József Attila jutott eszembe, nem véletlenül.

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
Elképzelem ide  azokat, akiket jó barátaimnak érzek és itt mesélem el, mi jár a fejemben.

Sosem szerettem a negatív parancsokat, valószínűleg a többség, közte én is, ezeken nevelkedtünk fel:

 "ne rohangáljatok! ne olvass itt a sötétben! ne, ne , ne, ne..........." , aztán jön a szemrehányás, ha a gyermek unja a sok nemet: "ezerszer megmondtam, hogy...."

De mit csináljon az a szerencsétlen, ha azt nem?  Vonzó, értelmes formában, ahogy két értelmes lény megbeszéli az élet kisebb nagyobb dolgait a miértekkel együtt, nagyon ritkán hall az ember, mit is akar az a felnőtt.
Márpedig ez kihat, talán utolsó napunkig, mert a folytonos nem vagy lebénít, vagy olyan dacos reagálást hoz, ami senkinek sem jó.

Miután megszoktam, hogy írásban beszélgetek magammal, ha megoldást keresek, vagy valami nagyon nem tetszik, nemrég összeírtam, mi az, ami jelenleg, mint általános érvényű, tehát megdönthetetlen, mert egy borzalmas élettapasztalat vár rám a közeljövőben, az öregkor.

Ha nem mindig másokat, a körülményeinket okoljuk az elviselhetetlenért, hanem kézbe vesszük azt, ami tőlünk függ, mindjárt kevésbé félelmetes az egész.


Aki gyerekként azt hallotta, hogy ne tedd ezt, meg azt, ebben a korban odavág mindent és tényleg nagyon öreg lesz. 
Mint a szomszédasszonyom, akinek csak a szemét gyűlik a háza körül, Pató Pál úr kunyhójához kimondottan hasonlít a látvány...Ez a testi és környezeti elhanyagoltság a lélek betegsége, nem az anyagi jólét függvénye.
Sokszor a szellemi leépülés, a kapcsolatok hiánya a gond, de a barátságok nem függenek a jólét, a végzettség fokától, csupán attól, mennyire vagyunk képesek másokra odafigyelni.

A legcsúnyább emberi tulajdonságokból egy csokorra valót még hozzátennék, amitől valaki végképp ellenszenves lesz öregkorára: zsarnokoskodás, önigazolás, hálátlanság, elégedetlenség, szószátyárság.

Valamennyit önkritikával gyomlálom magamban, ha felfedezem  egyiket vagy másikat. Ha most ezt a pozitív oldalról fogalmaztam volna, akkor anyám szeretetét írhattam volna le, belőle ezek  a tulajdonságok hiányoztak. Nem uralkodott felettünk, nem próbálta mindenki előtt bizonyítani, hogy ő a legjobban csinált mindent, hálás volt minden apróságért és a mosolya bűbájos volt. 
Így szeretnék majd megmaradni én is emléknek egy kis ideig.