2016. június 25., szombat

Magamról egy évforduló kapcsán

Ma egy éve operáltak, ami utolsó állomás lehetett volna, de hogy anyám szavaival éljek, a sors könyvében másképp állt a szöveg, vagyis megmaradtam. Egy ilyen évforduló elgondolkoztató, ki vagyok én és miért nem vitt el az ördög már tavaly?
Már kisiskolásként éreztem azt, hogy a szokásostól eltérő, más vagyok, de nem csodálkoztam rajta, hisz minden dédszülőm bölcsőjét idegen országban ringatták Trianon után.. Ízlelgettem a  neveket, tetszett, hogy létemhez ennyi adalék kellett a Kárpátmedencéből, sőt Európából. Majd én békét teremtek köztetek, határoztam el, hallva, hogy egymástól nincsenek túlságosan elragadtatva. Ehhez szabadnak kell lennem, annak is maradnom. De ennek nagy ára van, mégis ezt a luxust megengedtem magamnak panasz nélkül. Pedig fájdalmas úton vezetett, mindig készen a változásra, búcsúzásra, újrakezdésre.
Keményen érzékenynek maradni, ez a legnehezebb, sikerült e?
Ki határozza meg a szigorú fegyelmezettségem és ki a túláradó érzéseket, amikor csak sírni sírni, sírni lenne jó. 
Talán az az egyensúly, amit sikerül néha elérnem gondoskodik rólam, hogy sikeresnek és boldognak érezzem magam ebben a maroknyi létben. Ez pedig nem örökölt adottság, hanem tanultam.