Nyugágyon a fűzfa alatt

A szomorúfűz árnyékában engedtem a nyugágy hívásának és kibékültem a hőség nappal. Nem magány az, ha ennyi élet vesz körül. 
Hány madár lakja ezt a kertet? Mind megtalálja azt, ami az életéhez szükséges, magokat, gyümölcsöket, vizet, fészekrakásra helyet. 
Beszélgetnek e a fák egymással, úgy olvastam valahol, igen.
Kifelé mozdulatlannak látszanak, de csak azért mert vakok vagyunk, nem látjuk azt a hatalmas erőt, ami bennük él, dolgozik.

Talán a mindenfelé kúszó tök, amelyik az ember megértéséhez a legközelebb áll: naponta hódít újabb területet, nincs tekintettel semmire, mindenre felmászik, erejét a kidobott konyhai szemétből szerzi, virága és termése feltűnő, hatalmas, mondhatnám "bombasztikus", mint ahogy az emberek is akkor boldogok, ha efélét produkálnak. 

Még sosem számoltam meg hány fa vesz itt körül, mintha félnék tőle számokban kifejezni az életet. Lehetetlen. Azonnal jönne a következő kérdés: hány ebből a dísz, mennyi a gyümölcstermő, majd: hány az öreg és mennyi fiatal fa van? 
Nekem így kedves a kert, hogy minden lakóját megszólítom, ők meg válaszolnak egy virággal, egy dallal, egy sóhajtással az ő nyelvükön.

Lelki egyensúlyban

Néha megszűnik körülöttem az idő, a tér, egyedül vagyok és jól érzem magam.
Nincs kérdésem, miért, minek csak lebegek a pillanatban és szabad vagyok.
Elengedtem ami nehéz volt, nem kapaszkodok semmibe, senkibe.
Nincs, aki előírhatná nekem mit tegyek, mi jó és mi nem az.
Elbeszélgetek mindazokkal, akiket elképzelek magamnak, itt vannak és jók hozzám.
Hálás vagyok mindenért, amit kaptam, senkit nem felejtettem el, akik segítettek talpon maradni.
Keményen harcoltam mindig, megküzdöttem a reménytelen helyzetekben is, mikor mások ezt nem tették volna.

Kora délelőtt árnyékban

Mielőtt a nap elönti forrósággal a kertet, már minden rollót leeresztettem, hogy a házban hűvös maradjon. De ma délelőtt az árnyékban enyhe szellővel igazi nyaralás hangulatát élveztem, amit pár kiválasztott képpel ide hoztam.

A szomorúfűz alatt mindig jól érzem magam, mint egy templomban, ahol védve  érzem magam, ahol velem vannak azok, akik már elmentek.

Amadeus a fügefa alatt érzi jól magát a legnagyobb hőségben is. Ha meglátogatom, üdvözöl, aztán tovább szundikál.

Még a levendulabokornak is jutott árnyék a cseresznyefácskától. A rózsák másodszor is versenyt virítanak.

Életerő

Egy komposztoló, ami nem látszik, mert a tökmag úgy gondolta, hogy neki nem kell a veteményes, csak sok sok tápanyag, amit mi konyhai hulladéknak nevezünk. Kimentem, tanulni tőle. Már virítás előtt áll, a hatalmas levelek alatt bújnak meg a nagy tökrügyek. 
Körbeveszik  a kidobott paradicsompalántát, amiből szintén óriás lett és szép termés lesz rajta is. Semmi más, mint táplálék és víz, nőnek maguktól és szabad csodálni őket!

 A fiatal almafa, aminek termését szeretnénk raktározni is, ha nincs benne féreg és nem bántja a gombafertőzés. Őszre kiderül.

 Érik a paradicsom az öreg almafa és barackfa közt. Ez utóbbinak szép termését az elmúlt napokban szüreteltük és készült belőle a világ legfinomabb lekvárja.

 A császárkörtét sem hagyhatom ki, ága szinte behajlik a hálószobába, édes illatú gyümölcse a jutalom, sok sok munkáért, mire kiszabadult a szomszéd kert indái alól és a gombás fertőzéstől, ami elvitte érés előtt a sokat ígérő termést.

 A púpos körtefa is kitett magáért, mit számít a fogyatékossága, ha ilyen termése van?

Hosszú szünet után

Ott jártam, ahova sosem akartam eljutni, de sikerült visszatérnem és ezért talán még írni is érdemes róla, mennyiben változtatott meg, mi az, ami bennem az örökös változatlan maradt. Az élettapasztalatoknak csak akkor van értelme, ha önmagunkat általuk jobban megismerjük.
Véletlen folytán és nem panaszok miatt fedeztek fel egy szép nagy epekövet a hasamban. Könnyedén beláttam, hogy jobb megelőzni egy elzáródást, mint utólag nyavalyogni, hogy kellett volna, de úgy gondoltam, majd csak megúszom roham nélkül és még a kórház kiválasztása is egyértelmű volt, háziorvosom támogatásával, helyeslésével. Csak egy rutin beavatkozás lesz, semmi vágás, három kis lyukacska, harmadik nap hazamenetel és aztán megy az élet a maga medrében tovább. H.Hesse kis kötete és kedvenc CD-im a lejátszóval a kofferocskába kerültek, egy főorvos felesége lett a szobatársam, minden nagyon jól indult.
A kórteremben estem öntudatlanságba és ott is ébredeztem több, mint 4 órával később, ami kicsit elgondolkoztatott, mikor orromban a gyomorszondával, karomban az infúzióval nyiladoztak a szemeim és próbáltam közölni, hogy túlestem a dolgon, amiről semmit sem gyanítottam. Mikor ötödik napja mást nem, csak a csövet élvezhettem a torkomban, engedéllyel vizet hozzá szép kis kortyokban, már gondolkoztam, hogy mi is lehetett az én kis rutin operálásom körül. A kőkemény vaspántokon 3 cm vastag matracon alvásról csak akkor lehetett szó, ha a kimerültség fokát már nem lehetett fokozni. Közben egyszemélyes szobába kerültem, ami a professzor betegeinek kiváltsága. Ez egyrészt megkímélt sok olyan látványtól, hangtól és szagtól, ami nem tartozik senki kívánságlistájára, másrészt biztonságot is jelentett, miután egyik éjjel hatalmas riadalomra ébredtem, valakik épp akkor akartak látogatni nagy ordítozással követelve vélt jogaikat, mikor az éjszakai csend és nyugalom lett volna a minimum, ami a szerencsétlen betegeknek kijárt volna. Akkor féltem a legjobban, hisz a kiszolgáltatottságot senki sem érzi jobban, mint a fájdalommal küzdő beteg. 
A napok csigalassúsággal teltek, találgattam, még hány napot kell maradnom, közben csak a zene és Hesse gondolatai örvendeztettek meg és néhány sms, amitől éreztem még létezésemet.
Lassan kiderült, hogy vágni kellett a duodenumban, vagyis a
patkóbélben egy fisztulát, amit úgy látszott előre senki sem sejtett, de komoly életveszélyt jelentett, ki kellett vágni.
Most az operálás következményeit kell ápolnom, a vérömlenyek fájó foltjait, a trombózis megelőzésére naponta szurkálom a hasamat és eszem a párolt zöldségeket, már amelyiket szabad.
Spártai szigorúsággal menetelek az életbe vissza, bizonnyal még lesz pár dolgom, hogy ennyire sokan vigyáztak rám őrangyalként.