A pokolba vezető út jó szándékkal (vagy ami annak látszik) van kikövezve

Mikor elhatároztam, hogy a nyugdíjazásom után újra régi hazámban fogok élni, inkább zsigeri alapon választottam ki új otthonom helyét. A kert elvarázsolt, pedig mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy ápolták. A ház meg kevéssé érdekelt, hiszen tudtam, hogy mindent, a legszükségesebb falakon kívül ki fogok cserélni. Az első kőművest egy baráti ajánlásra kaptam. Derék ember volt, a bontásokat és a boltívet szépen megcsinálta, de a kéményépítés terén nagyon idegen volt neki a komplikált, az energiatakarékos. A gázzal működő fűtéshez még csak elfogadta a kerámiabetétes kéményt, mert előírás, de a kályhához pazarlásnak tartotta, tehát spórolt. Ez a címből a "jó szándék".
Egy darabig úgy is éreztük, minden rendben van, míg egy éve próbafűtésnél észre nem vettük, hogy a fatüzelés el fog maradni: a gyönyörű kályhánk egész télen dísznek volt jó, mert éktelenül füstölt. Aztán hívtuk a sok szakértőt. Inkább ne tettük volna.
Végül elhatároztuk, hogy veszünk új kéményt és kerül amibe kerül:pénzben, koszban és idegeskedésben.  

Amikor még a legszebb, legjobb munkákban hittünk és lobogott a tűz.

Az elmúlt hét legnagyobb pillanata: áll az új kémény. Ma megtörtént a próba: minden remekül működik, felsóhajthatunk.
Spórolás az, ha kétszer kell valamit fizetni?


A napi eseményeket és azok történetét talán csak azért említem meg itt, mert párhuzamot látok, ami gyakran előfordul mostanában. Inkább lemondok a részletezésről, hiszen az, aki gondolkozik, annak biztos eszébe jut ez vagy az.