2015. május 1., péntek

Lánchíd Tatabánya ingázás



Richter játszotta azon az augusztusi estén az Appassionata-t, úton voltunk Budáról Pestre. A Lánchídon mentünk át, mikor elhangzott az óvatos kérdés: "tudnál e Svájcban élni?". A bátrak jókedvűségével válaszoltam: "igen". Fél évvel később az esküvői értesítő első oldalát a Lánchíd stilizált tussrajza díszítette.
Ha  családom történetére gondolok, eszembe jut apai dédapám, aki hídépítő volt, de eszembe jutnak azok az elődeim 
is, akik hozzám hasonló bátorsággal vertek hidat két nép között, mikor társat választottak. Érdekes módon három generáció a hídépítő dédapám utódaiból lett svájci feleség: Irén néni nagyapám nővére, Marika néni apám unokatestvére, meg én.
És ez még csak az apai oldal:)
Anyám felmenőiről inkább valami bolond regényt lehetne írni, de az első 150 oldalon csak azt magyarázni, ki kicsoda, mint egy nagy orosz regényben.
Mindig úgy éreztem, hogy megbízás és fizetés nélküli képviselő vagyok új hazámban. Szeretnek és tisztelnek, a mai napig ha valamit hallanak szülőföldemről, azt összekötik velem
. Így lettem összekötő kapocs kelet és nyugat között, akár a Duna hídjai. 


Ingázás Tatabányára: Így is ráz, úgy is ráz

A törzsközönség már várta, mikor a szomszéd kocsi ajtaja kivágódott és a vonat újságárusa elrikkantotta magát. Nem az újságok nevét sorolta, hisz csak egyféle volt neki, hanem a leginkább igaznak érzett és derültségre okot adó életfilozófiát adta tudtunkra alkohollal, cigarettafüsttel kevert kora reggeli kábulatban, mindenki számára érthetően: "így is ráz, úgy is ráz!" Kedves  ember volt, az ingázókból élt, akik ápolatlan külseje mögött felfedezték a filozófust, elbeszélgettek vele szívesen, még azt is tudták, hogy a lánya orvostanhallgató. Csak vele volt teljes a létszám, senki nem szállt be másik vagonba, mintha erre magasabb hatalmak kényszerítették  volna a tatabányai gyors utasait, akik friss diplomával így próbáltak a főváros közelében maradni, ahol otthon voltak ugyan, de pesti állást még csak meg sem próbálhattak megpályázni. 
Mivel telt az idő ? Thomas Mann Varázshegyét olvastam, kiterjedt levelezést folytattam és néha elbeszélgettem, megfigyelőként éltem, aki pontosan tudta, ez csak egy rövid felvonás lehet, a színpadot akkor hagyom el, amikor annak itt az ideje, hiszen csak a változás állandó és közben: "így is ráz, úgy is ráz".