2015. február 15., vasárnap

Emlékezés (egy barátság összes levelei) + szüleimről, lázadásokról

.Keressük magunkat és sosem találjuk meg igazán. Reménykedünk, hogy feljegyzett szavakban találjuk meg énünk morzsáit. Könyvekben, ahol  megragadott egy gondolat, egy helyszín, egy érzés, mert úgy éreztük, belőlünk is jöhetett volna. Talán ezért jöttem úgy haza idegenből,  hogy egy "fölösleges" ládában költöztek velem  az odafirkantott cetlik, röpke feljegyzések. Nem tudtam sosem  vonatra ülni anélkül, hogy ne lett volna papír és írószerszám nálam. Rengeteg levelet írtam meg útközben.
 Egyetlen barátnőm van (talán csak nem tudok másról), aki megőrizte gondosan megírt beszámolóimat. Mikor a telefonálás kezdte helyettesíteni kapcsolatunkban az írást, mert ő elfáradt ahogy a korral ereje fogyott, akkor egy  látogatásom alkalmával megkért, hogy segítsek kivenni pár köteg levelet a szekrényből, ami az előszobájában állt. Az én leveleim voltak, 35 év búja baja, örömei, gondolatai. Az elmúlt időt megfogtuk, vagy csak az illúziót? Tegnap  kezdtem visszafelé olvasni, de abbahagytam az ötödiknél, mert olyan hebehurgyának éreztem magam, mint aki a sorrendet nem képes betartani. Talán előbb megszámolnád, korholtam magam, a megőrzött előjegyzéses naptárokkal   összevetve (ezekből  is  45 év gyűjtött anyaga  terhel egy másik ládát) sokkal világosabb lenne minden.

Biztos igazuk van azoknak, akik igyekeznek megszabadulni a régi terhektől, a múlt emlékeitől,   átfogalmazzák mai tudásuk és érzéseik szerint az elmúlt időket, de én ehhez nem értek. Könnyebb lenne talán. Ha már így összegyűlt itt ez a sok régi papír, legalább olvassam el egyszer újra, talán akad gyöngyszem köztük, amiről sosem vettem észre, hogy az.


Megmérhető e az út, amit megtettünk?
Emlékszem a kamaszkori lázadásomra, amikor úgy éreztem, csak úgy nem akarok élni, ahogy azt szüleimtől láttam. Tudtam, én is hibákat fogok elkövetni, de valami mást, nem ugyanazt. Egy régi kis feljegyzés árulkodott ettől a 12 éves lánytól, aki voltam, mint mottó a bekezdésnél: "azért írom, hogy ha majd felnőtt leszek és gazdag, soha ne felejtsem el azt, milyen volt".

 Nekem a gazdagság fogalma akkor az volt, ha nem kell naponta mindenben hiányt szenvedni, véletlenül sem pompára, luxusra vágyódtam, csak normális életre.

Tegnap egy olyan feljegyzés került a kezembe, amit egy Budapestre látogatásom alkalmával írtam szüleimről. Akkor ők annyi idősek voltak, mint most én. Elképzeltem, ha az én felnőtt fiaim így írnának rólam és beleborzongtam.
Íme az írásom:


"Egy egész oldal a szüleimnek, arról, hogy egyre szótlanabbak. Nincs már mit mondaniuk. Bezárva önön fájdalmukba, keserűségükbe csak azt teszik, amit megszoktak: sütés, főzés, kötelességteljesítés, amit a sors kiosztott rájuk. Anyuka néha emlékeiről beszél, de csak azt, amit már annyiszor elmondott. Apuka a házkörüli dolgait sorolja, bizonyítva, hogy rá szükség van. De belül tele panasszal mindketten. A testi bajok egyiknél, a lelkiek a másiknál dominálnak. Mindegy, hogy beletörődés, vagy okok keresése, őket mindig, mindenki csak becsapta, kihasználta. Új témák, ismeretlen dolgok nem érdeklik őket, talán néha udvariasan végighallgatják, hogy utána azonnal valami másról kezdjenek el beszélni. Hogyan közelítsem meg őket én, aki pillanatok alatt kapcsolatot tudok teremteni még idegenekkel is? Most teljesen béna vagyok. Ha az életemről mesélek, az szép és jó, hogy legalább nekem szerencsém volt, hogy azt tehetem, ami tetszik, amit szeretek és amit tanultam. Az ideálokra úgy tekintenek, mint felsőbb fényűzésre, talán irigylik, talán csodálják, de válasz nélkül hagyják. A sok élelmiszernek, amivel megleptem őket, annak örülnek, mint akik egy újabb éhínségtől félnek. Ragaszkodnak a múlthoz, mint apám a kis hajtincshez, ami a feje közepén még díszeleg, le nem vágná, hagyja lengetni a széllel, mint egy kopott zászlót.
Ami egyedül biztos, amit soha nem hagynak ki, az az esti TV program."