2015. január 29., csütörtök

Legszebb éveim (korai nevelés Svájcban)

Néha azt gondolom, hogy velem mindig az ellenkezője történik meg annak, ami másokkal általában meg szokott történni. Mint a pisztráng, ami árral szemben úszik, úgy én is szívesen ellenszegülök a könnyebb megoldásnak. Ha azt hallom, hogy 50 felett senki ne számítson arra, hogy munkát kap, az lehet, hogy érvényes úgy általában, de nem nekem. 54 voltam, amikor az iskolában felmondtam, mert feszültségek támadtak féltékenység miatt, ami elmérgesedhetett volna. Nem vártam meg, megpályáztam egy másik megyében korai nevelés területén állást, megkaptam, erre benyújtottam a távozásomhoz szükséges kérelmet. Nagyon ámultak, bámultak, ilyenkor szoktak jósolni is, hogy mennyi időbe telik, hogy szánom bánom visszakéredzkedek....
Ezzel szemben életem legszebb 9 éve következett, rengeteget tanultam, fantasztikus embereket ismertem meg. Az állásomhoz a diploma mellett saját autóra volt szükség, amivel a családok látogatása lehetséges volt.
A napom beosztása teljesen tőlem függött. Reggel 9-12 -ig majd délután 13:30-16:30 ig tartottak az óráim, amihez kb. 2 óra utazási időt lehetett hozzáadni, ha 4 családnál voltam, erről havonta kellett beadni a kitöltött nyomtatványokat. A másfél óra egy gyerekre hetente nem sok, de az anyukáknak a "házi feladatot" megadtam, hogy a munka folytatódjon. Nekik is módjuk volt elmesélni, miben volt sikerélményük, mi volt nagyon keserves.
Ezzel az ideális esetet írtam le, mert  sok helyen a puszta létért ment a harc, mint egy drogos mama esetében, akinek kislánya csak artikulálatlan hangokat adott, beszélni nem tudott. Az anyuka végül pszichiátriára került, a gyermek egy jó napközis óvodába és az öttagú szakemberekből álló csoport eredményes munkája eredményeként a gyermek tökéletesen megtanult beszélni, minden elmaradását behozta.
Megismertem a Rajna völgyének számos falucskáját, városkáját, szegényeket, gazdagokat, művelteket és műveletleneket, svájciakat és nagyon sok idegent, akik nehezen birkóztak a magas követelményekkel, mint a nyelv ismerete, szokások, stb.nehezen boldogultak hatóságokkal, intézményekkel, munkahelyekkel. Segítettem, ahol tudtam, volt, ahol a behonosításban is javaslatot tettem. De a munkaterületem rendszerint a padlón volt, ahol játszottam az egész apró néppel, ( a legfiatalabbak egy évesek voltak), csak a beiskolázandókkal kellett asztalhoz ülnöm, akiknél utolsó pillanatban már más nem jutott a gyermekorvos eszébe...de egyértelműen ez az időpont már késői volt, csodák pedig nem fordultak elő gyakran.
Nehéz volt kibújni az ebédre való meghívások elől, mert arra az egy órás kikapcsolódásra szükségem volt, de ha egy török anyuka a szőnyeg közepére tette az ebédet, nem volt mit mondani, csak azt: "köszönöm"....
Sok hóvihar, jeges autópálya, eltévedések, nagy harcok a hatóságok és családjaim közt, óvónők hálás mosolya, remek órák a terapeutákkal közösen jut eszembe, nehéz válogatni belőlük, mindért hálás vagyok.
A nyugdíjazásomat megelőző hónapban meghívtam azokat a családokat egy szombat délutánra a központba, ahol együtt ettünk, ittunk, fényképek készültek, egy albumba búcsúszavakat írtak...abból a több, mint 100 családból  10 volt jelen, apa, anya, gyerekek.... könnyes búcsú volt....