2015. január 1., csütörtök

Két év között

Egyre lassabban lépem át a küszöböket, hisz egy ügyetlen mozdulat és megbotolhatok, talán mert visszanéztem. Ezzel most is így vagyok. 
Még az év elején történt, hogy egy csodálatos és hosszú barátság kegyetlen véget ért. Tudtam, hogy súlyos rákbetegségben szenved J., de közeledett a születésnapja és nagyon óvatosan kívántam neki a legjobbakat, tudva, hogy a szokásos hosszú, boldog életet nem merném leírni 15 operációja után. Egy rendkívüli utazásomról sms-t küldtem, amit testvére válaszolt meg  egy mondatban január 18-án történt haláláról. A hírt egy vidám ünnepségen olvashattam, amit kollégánk nyugdíjba vonulására rendeztek és nekem minden erőmre szükségem volt, hogy talpon maradjak, ha már 2000 km-t tettem meg a részvételért.
Tudom, mindenki magát sajnálja, ha egy ilyen fájdalom éri és naponta  gondolok arra a 25 évre,ami összekötött bennünket. 
Nem tudtam továbblépni, hátranéztem és sóbálvánnyá váltam a fájdalomtól, pedig az angyal óva intett.
Fél évvel később magamat temettem a kis veréb formájában, akit nem tudtam megmenteni, bár szépen felneveltem, a sors és a macska ösztöne elvette az életét. Akkor láttam, hiába minden lázadás, akarás. El kell engedni, ami élet volt, a küszöböt átlépni bátran. 
Mit hoz az új év? Nincs bennem semmi elvárás, tudom mennyire sebezhető vagyok. Megsimogatom öreg macskámat és elmondom neki, milyen jó, hogy velem van.

"Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen 
mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy
 találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak,
 amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a 
valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül 
velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol 
találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész 
esztendő."

Müller Péter