2015. január 29., csütörtök

A tihanyi visszhang


Ma kedvem tàmadt visszatérni egy pillanatra a múltba. A hàború utàn történt, hogy apàm üzeme a dolgozóinak pàr napos üdülést szervezett Balatonfüredre. Nyitott teherautóval utaztunk.  Padokon ültünk szorosan egymàs mellett, koràn reggel, fejünket kendőbe kötve a szél miatt. A hangulat vidàm volt.

Kis fahàzikókban kapott minden csalàd szàllàst, ahol egy szoba volt csak és egy terasz a Balaton felé. A hajókiràndulàs Tihanyba felejthetetlen marad, míg élek. Felmentünk a híres visszhanghoz. Szüleim röstelték volna, hogy ők kiabàljanak, engem buzditottak.
"De mit kell kiàltani?" kérdeztem.
 "Hàt amit szeretnél".
 Aha vilàgos, ez olyan varàzslatos hely, ahol csak ki kell mondani és teljesül, amit szeretnénk! Nagyszerü!
 "Mamika gyere!" A visszhang ismételte hivàsomat, a csoda jöhet!
(Mamika Szlovàkiàban, közvetlen a hatàron lakott, a hàború alatt ott voltam a bombàzàsok miatt, egy nagyon szép falucskàban. Fiatal, vidàm volt Mamika, a nagymama megszólítàs nem illett hozzà.)
A hajó aztàn visszavitt Füredre, ahol én màr a bejàrati ajtónàl szimatoltam, mint egy kutya. Kölnivizének illatàra kitűnően emlékeztem 2 év tàvlatàból is.
"Mamika itt van!" kiáltottam, ahogy felismertem a jól ismert illatot.
Szüleim kicsit egymàsra mosolyogtak, én meg végig a szobàn, egyenest a teraszra: a nyugàgyban ott feküdt mosolygósan, napszemüvegben az én dràga, visszhangtól odavarázsolt Mamikàm.