2014. január 19., vasárnap

Pályakezdésem Magyarországon


A Keleti pàlyaudvaron a fél hetes gyorson màr köszöntötték egymàst fejbiccenéssel a pendlizők a hideg dohànyszagú kocsiban. A fejemben kovàlyogtak a gondolatok, a gyerekekkel ma miképp tudok majd boldogulni, hisz mind egykorúak ugyan, de ahàny, annyiféle tanítàst igényel. A legjobb lenne, ha ezt a szakigazgatóval megbeszélném, okvetlen telefonàlok neki, vagy írok egy szép levelet. Hàny gyereknek tudna az intézetben helyet biztositani?
 Gondolataimbol az újsàgàrus màr jólismert kiàltàsa ràntott ki: „igy is ràz, úgy is ràz“, de aztàn újra becsuktam a szemem egy darabig. Tàskàmban néhàny könyv, pàr oldalt Tatabànyàig még àtolvasok,  készülök az elhalasztott àllamvizsgàra. Rossz lelkiismeretem emiatt nincs, hiszen Bàrczi, akiről évekkel később a főiskola nevét kapta, a lépcsőhàzban odajött hozzàm és halkan mondta: „én is ezt tettem volna“, màrmint àllamvizsga helyett Rómàba utazni a kórussal.
 Kiszàllàs Felsögallàn, a dombon fenn az iskola. 24 gyerekem vàr és egy buzgó tanfelügyelő. Ez hiànyzott csak.  De elmúlik ez a délelőtt zavartalanul, csak azutàn ront be az àltalànos iskola igazgatója: „holnap reggel az összes óravàzlatot kérem az iroasztalomra“ felkiàltàssal.
A sors csodàlatos véletlenjei miatt hazafelé épp a törvénykönyvet olvasom az àllamvizsga anyagàból, felderül az arcom és màr tudom, valaki nagyon dühös lesz.Pirossal alàhúzom a következö fontos mondatot: „A gyógypedagogus szakmai kérdésekben csakis a szakigazgatónak tartozik elszàmolàssal.“
Màsnap reggel könnyű szivvel teszem a könyvet az iróasztalàra vàzlatok helyett és vàrom a hatàst. Nem hiàba. Azon a héten egy szót nem szólt senkihez, idejét kitöltötte a bosszú gondolata. Baràtjàval a vàrosi tanàcsról  megbeszélték, hogy kapok egy iràsbeli megrovàst, hogy „elkülönítem a ràmbízott gyermekeket a többitől“. Valamit ki kellett talàlnia. 
A papír a fiókomba került és többé nem érdekelt, soha ki sem vettem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése