2014. január 24., péntek

Apára emlékezve


Ezek a fotók 60 évvel később készültek, már senki sem emlékezett a régi történetre, csak egy  cetlimről olvashattam róla megsárgult papíron .

Ott ültek négyen a szobában. Lehajtott fejjel, szótlanul. A kimondatlan szavak a mellkasra nehezedtek, a levegőt erővel szívták be. Az apa megszólalt, hangja messziről érkezett és mielőtt a fülekhez jutott volna megtört.
 Felugrott.
-Eh, menjetek, mondta visszafojtott tüdővel, a szokásos mozdulattal. De másik kezét már arca elé kapta és görcsösen felzokogott. A három gyerek csak hallgatta , csak érezve, mi történik. Szégyellték magukat.
Csend. Hosszan, félelmetesen, s ez csak nőtt, mert az apa újra megszólalt. Mint egy gyerek, panaszos, vad vádakkal. Ismeretlen hangon. A félelemtől remegtek ők négyen, eltakart arccal, az orrukról legördülő könnycseppekkel.

Minket vádolsz apám? De nem szóltak.
Nagyon fáj a magány? és a saját magányukra gondoltak.
Ennyire elgyöngültél? Ennyi a keserűség benned?
Vajon miért születtünk? Apánk, Te másképp akartad.  Veled szenvedünk mi is, most nem bottal bántasz, ez sokkal szörnyűbb!

-Ne üljetek olyan messze!
-Én ezt nem akartam! Megpróbálom másképp, de segítsetek!
Apám, kegyetlenek voltunk? De ki tanított összeszorított szájjal hallgatni? Ki riasztott el magától minden gyengédséget? Anyánk simogatását, cirógatását?
Kitől nem láttunk soha egy könnyet sem, ki volt, aki keményen mindig a maga igazát kereste?
Apám, ne tedd ezt! Nagyon fáj! Mi Veled érzünk, de egyedül vagy a kerítés másik oldalán.
Lehajtott arcunkból nem láttál semmit. Hangtalanul ültünk, messze tőled, könnyeink a tehetetlenség, elkeseredés könnyei voltak.
Csak Te beszéltél.
Tudom, hogy elítéltek. Nem akarok ordítani többet!
Mi hárman néhány pillanatig testvéreid, szüleid voltunk.