Apu elesett, azután, hogy elutaztam. Nem először, de eddig mindig sikerült neki az, amit még elképzelni is nehéz, egyedül élnie a régi lakásban. Ez a lakás, ház jelenti neki a biztonságot, az életet magát. Ha jöttek a változások, hogy őt is kényszerítsék arra, hogy elhagyja jól ismert falait, akkor a válasz mindig nem volt. Ebbe a házba kamaszként érkezett több, mint 80 éve, szüleivel, testvéreivel több helyen is otthon volt, fiatal házasként egy udvari lakásban kezdte, majd a háború után 2 évvel, amikor a harmadik gyereket várták, került az ő otthonába.
Még annyi ereje van, hogy rövid időre elhagyja az ágyat, lassan bottal botorkálva a szobából, hogy a legfontosabbakat elintézze. Kórház, külső segítség szóba sem jöhet, konokul védelmezi azt a függetlenséget, ami már csak a képzeletében létezik.
Mi, az ő három gyereke vagyunk az egyetlen kapcsolata a világhoz, hatalmas a felelősség, a munka is, ami megadja neki a változatlanság illúzióját.
Büszke a 95 évére, a mindennapi szenvedésekről nem szívesen, de beszél, minden apró részletében a mindennapos telefonálások idején. "Majd megértitek, ha ti lesztek annyi idősek", addig nekünk semmi fogalmunk nem lehet...mit számít itt őszbe csavarodott fejem, nehézségekben nem szűkös életem, csak kis gyereknek tart számon, ami ellen apelláta nem lehet!
Nagyon óvatosan készítettem a felvételt, félve mutatom meg, mintha szobájába most idegeneket engedtem volna be, várom, hogy tiltakozzon...
A kávét reggel bekészítette úgy várt. Az élet apró figyelmességeit az utolsó pillanatig nem fogja elfelejteni, konok fejű apám.
Veletek érzek, a tehetetlenséget nehéz elviselni!Sok erőt kívánok Nektek, Ölellek, remélem kicsit segít.
VálaszTörlés